Kővári Barbara vagyok.
Nő vagyok, anya, feleség, segítő és folyamatosan fejlődő lélek. Olyan nő, aki megtanulta összehangolni a szerepeit, és ma már egyensúlyban tud jelen lenni az élet különböző tereiben. Szeretem az életemet, szeretem a családomat, szeretem azt a hivatást, amelyet hosszú évek önismereti munkájával építettem fel. Boldog vagyok a női, anyai, párkapcsolati és szakmai szerepeimben, és hálás vagyok azért az úthoz, amely idáig vezetett. Dolgozó nő vagyok, aki közben utazó, kalandor és felfedező is. Kíváncsian fordulok az élet felé, az emberi történetek felé, és minden egyes találkozásban ott látom a fejlődés lehetőségét. Érzékeny nő vagyok, aki mélyen kapcsolódik az érzelmekhez, ugyanakkor stabilan áll a saját útján. Tudom működtetni a mindennapjaimat, a kapcsolataimat és a hivatásomat, miközben folyamatos önismereti úton járok. Sok év munkája van abban, aki ma vagyok. Nem egyik napról a másikra érkeztem meg ide. Hosszú belső utat jártam be, és ma is ezen az úton haladok csak már más minőségben. Egyre tudatosabban, egyre nagyobb elfogadással és szeretettel önmagam és mások felé. Rengeteget tanulok, folyamatosan képzem magam, és mély tisztelettel, kíváncsisággal fordulok minden emberi élettörténet felé, amely bizalmat ad nekem. Pszichológusként és holisztikus szemléletű segítőként hiszek abban, hogy az ember egészében érthető meg.
Test, lélek, idegrendszer és történet együtt formál minket. Az önismereti utam nem lezárt folyamat, hanem élő, folyamatos lüktető, pulzáló áramlás. Ezen az úton haladok, és innen kísérem azokat is, akik hozzám érkeznek.
Az egész embert kerestem – mindig
Mindig is a holisztikus, integrált szemlélet vonzott. Fiatalon kerestem az utamat, gyakran éreztem magam magányosnak és túl komolynak, mintha nem illenének rám a megszokott keretek. A gondolkodásom, a kérdéseim sokszor nem voltak hétköznapiak, mégis mély kíváncsisággal fordultam a világ felé. Csodálom a bolygónk sokszínűségét, az emberi lélek rétegeit, a látható és a láthatatlan közötti összefüggéseket. Bejártam a világot, láttam megannyi kultúrát, és ismertem meg különböző embereket. Érdekelt, hogy más országokban milyen gyógymódok vannak testileg, lelkileg és szellemileg. Kipróbáltam alternatív módokat és megtapasztaltam az emberi lelki határaimat. Természetgyógyászként számos alternatív módszert végig jártam, életmódtanácsadóként próbáltam segíteni másoknak, miközben egyre mélyebben kerestem az összefüggéseket test, lélek és élethelyzet között. A pszichológia később érkezett meg az életembe, de amikor belépett, azonnal tudtam: ez már nem keresés, hanem hazaérkezés. Nagyon sok éve vagyok önismereti úton. Folyamatosan változom, és ebben a változásban kerültem önmagamhoz igazán közel. Az, aki ma vagyok, nem egyik napról a másikra született meg. Az életem nem egyenes vonal volt, inkább egy intenzív, sokszor fájdalmas hullámvasút, mégis mélyen tanító utazás. Megjártam a mennyországot, majd lezuhantam a pokolba, és ebben a hullámvasútban, ahol a remény és a kétségbeesés gyakran váltotta egymást, valahol félúton elkezdtem igazán találkozni önmagammal. Nem mondom, hogy teljes és kész vagyok, de ma már egyre gyakrabban vagyok elégedett, mosolygós, sokat nevető nő. Kevésbé billenek ki, könnyebben visszatalálok magamhoz. Néha még előbújik belőlem a hisztis, érzékeny, tízéves kislány és ez is rendben van. Voltam elvonulásokon, szertartásokon, női körökben, tanulom a jóga belső útját, imádom a művészetterápiát. Szeretek sportolni, via ferrátázni, síelni, táncolni, nevetni. Fogtam haldoklók kezét palliatív osztályon segítőként, ott, ahol minden felesleges lehullik, és csak az marad, ami igazán lényeges. Sok módszert tanultam, ami által fejlődők a mai napig is, egyre többször tudok jelen lenni a bölcs, nőies énrészemben, abból a belső térből, ahol már nem harcolok magammal, hanem megengedem magamnak az emberi teljesség minden skáláját. Szeretek egyedül lenni a természetben, csendben, kapcsolódva ahhoz az erőhöz, ami mindig megtartott. Megtanultam szeretni magamat, és hálás vagyok ezért a testért, amelyet egykor kritizáltam, amelyben sokáig elégedetlen voltam, és amely mégis mindent kibírt velem együtt. Ma már tisztelettel és gyengédséggel fordulok felé.
Amit ma képviselek
Hiszek abban, hogy az ember nem egy diagnózis, nem egy „megjavítandó probléma”, hanem egy történet, egy rendszer, egy érző és fejlődő létező. Szeretem a bennem élő mély, kíváncsi, szakrális női részt, amellyel folyamatos párbeszédben vagyok. Kapcsolódunk, mozdulunk, táncolunk együtt az élet áramlásában. Ma kiteljesedett életet élek emberként, segítőként, anyaként, feleségként, nőként és pszichológusként. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek kérdéseim, megoldatlan helyzeteim vagy konfliktusaim. Azt jelenti, hogy jelen vagyok bennük. Most is tanulok, mert ilyen a természetem: minden újabb tanulással egyre több réteget engedek el, hogy közelebb jussak ahhoz a belső fényhez, amely számomra a szeretet.
Miért dolgozom csoportokkal, és miért ebben a szemléletben segítek?
Azért hoztam létre a csoportjaimat, mert hiszem és tapasztalom, hogy a valódi változás kapcsolódásban történik. Mert amikor emberek együtt vannak, amikor történetek találkoznak, amikor kimondhatók addig elhallgatott érzések, akkor olyan erők mozdulnak meg, amelyek egyéni munkában sokszor lassabban vagy nehezebben érhetők el. A csoport megtart, tükröt ad, megenged, és közben mélyen gyógyít. Nekem nagyon sokat adott a hasonló problémákkal küszködő társaim segítsége, élete, bíztatása és megtartása. A pszichológia tanulása mellett hamar elkezdett érdekelni a családterápia, amely megtanított arra, hogy soha nem önmagunkban létezünk. Hogy a tünetek mögött kapcsolati minták, lojalitások, kimondatlan történetek húzódnak meg, és hogy az egyéni szenvedés sokszor egy egész rendszer üzenete. A rendszerszemlélet számomra szemléletváltás volt, mert megtanultam másképp nézni emberekre, helyzetekre, és önmagamra és a párkapcsolatomra is.
A párterápia nemcsak szakmailag, hanem a saját életemben is hatalmas változást hozott. Mélyen hiszem, hogy a párkapcsolatot tanulni kell. Nem elég csak „benne lenni”, nem elég szeretni vagy túlélni, hanem érteni, tanulni, fejlődni kell benne. A párkapcsolat számomra nem adottság, hanem egy élő tér, ahol folyamatos növekedés és önismeret zajlik a mai napig. Megtanulni bízni újra a válásom után, kiadni a sebezhető sérülékeny részemet, hát: nagyon nehéz folyamat. Megélni a párkapcsolatban, hogy gyógyulni is lehet, nemcsak adni, hogy értékes NŐ vagyok és szerethető. A pszichodráma először önmagam miatt lépett be az életembe, majd lassan szerelemmé vált. Voltam vállalkozó és sok ember főnöke a divatszakmában, dolgoztam fáradhatatlanul, szinte gépiesen, miközben belül sírtam, dühöngtem, kerestem a helyemet, és végig jártam az érzelmi élet teljes skáláját. A dramatikus térben olyan mélységeimhez fértem hozzá, amelyeket szavakkal nem lehetett elérni. Dühöngtem, sírtam, nevettem és közben haladtam és bontottam le a rétegeimet a csoprttársaimmal együtt küzdve. Egyre többször tudok jelen lenni a bölcs, nőies énrészemben, abból a belső térből, ahol már nem harcolok magammal, hanem megengedem magamnak az emberi teljesség minden skáláját. Ma már én magam is vezetek csoportokat, ahol testorientált munkával, anya- és apa-sebekkel, transzgenerációs traumákkal és a nőiesség újrafelfedezésével dolgozunk. A gyerekdráma különösen közel áll a szívemhez, ott vissza tudtam menni a belső gyermekhez, és a játék gyógyító erején keresztül onnan kezdtem el begyógyítani régi sebeimet. Voltam 7 éves kislány, aki Barbi babát szeretett volna, és 13 éves, aki reménytelenül szerelmes volt egy fiúba, aki nem viszonozta és amiből úgy éreztem éveken keresztül, hogy nem vagyok elég szép és jó. A traumaterápiás módszerek, mint a Brainspotting és az integratív szemlélet beépítése új kapukat nyitottak meg számomra. A tudásom olyan eszközökkel bővült, mint a KIP, az NLP és a hipnózis, regressziós tecnikák és EGO state amelyek lehetővé teszik, hogy ne csak megértsük, hanem valóban átdolgozzuk és elengedjük a mélyen rögzült mintákat. Ezeket a módszereket tudatosan ágyazom be a testorientált megközelítésbe, mert hiszem, hogy a test nem felejt, a feszültségek, a kimondatlan érzelmek és a régi megélések ott élnek az izmokban, a légzésben, a tartásban. A testorientált munka segít újra kapcsolatba lépni ezekkel az elraktározott élményekkel, biztonságos keretek között oldani a belső feszültséget, és visszahozni az idegrendszer természetes egyensúlyát. Nem erővel dolgozunk, hanem figyelemmel, finomsággal, a test bölcsességére hangolódva. Az érintésterápia ott kezdődik, ahol sok ember számára már nehéz: a saját testen. Sokan nem tudják elviselni az érintést, még a sajátjukat sem. Az első reflex gyakran nem az ellazulás, hanem a kapaszkodás a bőrbe, a simogatás.
Ezek nem „hibák”, hanem a test emlékezetei, védekezések, amelyek egykor biztonságot adtak születéskor az anyai ölelésben.
Tudatos, megtartó érintésben ezek a régi minták lassan feloldódhatnak, és megjelenhet egy mélyebb kapcsolódás önmagunkkal, ahol a gyógyulás valóban kezdődik. Nekem az egyik legfontosabb szeretet nyelvem, az érintés, simogatás, kapcsolódás. Ennek megélése ott kezdődik, hogy magamat kellett elkezdeni simogatni fizikailag és lelkileg. A kapcsolataimban jól tudtam szeretetet adni, természetes volt, hogy én simogatok, és kaptam is simogatást sokat, de fura módon könnyebb volt adni, mint benne lenne és befogadni más ölelését. Amikor megtanultam magamat ölelni és közel kerülni a lelkemhez, amikor tudtam magamat szeretni, akkor tudtam észrevenni és befogadni más szeretetét és érintését. Ez a munka nagyon nem egyszerű folyamat volt. Sok év munkája van abban, hogy szeretem a bőröm és testem érintését, és mindennap megölelem magamat és a létező összes részemet többször is. A jóga tanulása közelebb hozott önmagamhoz, megtanított jelen lenni, lélegezni, és meghallani azt a belső hangot, amely nem harsány, mégis mindig igaz. A tánc arra tanított, hogy az élet nem mindig kontroll, hanem áramlás, hogy néha elég beleengedni magunkat a mozdulatba, és hagyni, hogy a test vezessen. A haldoklók segítése pedig teljes szemléletváltást hozott számomra. Megéltem mélységeket, elveszítettem az otthonomat, voltam pénz nélkül, elváltam, és két gyermeket neveltem úgy, hogy közben gyakran azt éreztem, minden erőmet össze kell szednem ahhoz, hogy egyben maradjak. Emlékszem, amikor azon gondolkodtam, hogy miből fogom a gyerekeket felnevelni, amikor bizonytalan volt hol fogunk lakni, amikor nem tudtam, hogy a vállalkozásom megmarad vagy be kell zárni. A bizonytalanság megélése mindennapi szinten nagyon elkeserítő volt. Ekkor adódott egy lehetőség, a palliatív osztályon felszabadult egy hely és a legnehezebb élethelyzeteben igent mondtam. Azt gondoltam, hogy van, akiknek sokkal nehezebb most, mint nekem. A segítői folyamat által értettem meg igazán, hogy az élet rövid és hogy igazándiból mennyire szerencsés vagyok. Hogy nem a megfelelés, a földi vagyonok, nem a halogatás, nem a félelmek számítanak, hanem a megélt pillanatok, a szeretet, az önazonosság és a kapcsolatok, és csak, ott vált világossá számomra, mi az, ami valóban lényeges: élni, kapcsolódni, jelen lenni, szeretni és vállalni önmagunkat. Sok célom van még, ilyen az EMDR terápiatanulása, amely egy mélyen hatékony, idegrendszer-alapú traumafeldolgozó módszer. Az EMDR segít abban, hogy a múltban átélt, de feldolgozatlan élmények ne a jelenben irányítsák az érzéseinket, reakcióinkat és kapcsolatainkat. Olyan belső folyamatokat indít el, amelyek támogatják az emlékek természetes újrafeldolgozását, így a korábban túlterhelő élmények fokozatosan elveszítik érzelmi töltésüket. Ezáltal csökken a szorongás, a belső feszültség, a túlzott éberség, és egyre több tér nyílik a jelen megélésére, a biztonságérzetre és az önazonos működésre. Számomra az EMDR nem elszigetelt technika, hanem szervesen illeszkedik abba az integrált szemléletbe, amelyben a test, a lélek és az idegrendszer együtt gyógyul. Abban hiszek, hogy a múltat nem kell újra átélni ahhoz, hogy el tudjuk engedni, és hogy a gyógyulás akkor a legerősebb, amikor egyszerre történik meg belül, idegrendszeri szinten és az életünk konkrét helyzeteiben is. A csoportjaim, a folyamataim és a tartalmaim mind ezt a szemléletet hordozzák: hogy nem kell egyedül menned, hogy van út a gyógyulás felé, és hogy a változás lehetséges akkor is, ha most még nem látod pontosan, hogyan. Van egy mottóm: Minden azért történik most veled, hogy neked jó legyen, mégha most nem látsz tisztán előre és minden homályos, reménytelen és összeesik körülötted! Ha megszólított téged a történet és a fejlődés lehetősége velem, jó helyen vagy.
